Day 19, On the train to Washago, Ontario

I think there is always a reason why somebody decides to begin a journey and most of the time the reason is not necessarily known by the person who goes to the journey. When I started the trip I wanted to cycle across Canada, dipping the rear wheel in the Pacific and the front wheel in the Atlantic Ocean. To discover the country and it's diverse regions, experience the various types of geomorphological areas, the specific beauty of every province I cycle through. Altogether I have cycled 2300km so far, crossing 3 provinces and a half. I haven't mentioned in the blog many events, moments and people that I have gone through, seen or met. Fighting with the elements of our Mother Nature mercenaries is one thing, but meeting those amazing people is another, which usually helped to win the battle  against the weather or the hills, as they gave me a huge motivation. On the road I have met many people doing biking across Canada or part of it for various reasons. I met an older fellow who was in the beginning of his cycle tour from Calgary to Niagara Falls, because he has nothing to do right now and he told his family this is his last chance to see the Niagara Falls. Then the two guys (unfortunately I don't remember their name, I must have been tired during introduction) from Montreal and Fernand, a very nice gentleman also from Montreal doing Victoria-Montreal bike trips (Fernand saw two cyclist last year and got motivated to do the same). Jason, the 18 year old guy who is doing a "full" cross Canada from Victoria to St, John's for charity, for a cause he believes worth the  difficulties along the way. John who rides to Ottawa with his dog in the trailer (because she's old and when the weather is bad he prefers her to be in the trailer) just to make some attention against dog abuse and neglecting. The 59 year old man who is cycling Calgary-Vancouver route and back again, and also prepares for a non-supported cross Iceland hiking (approx. 600km craziness in the kingdom of ice, wind and unknown hazards of the surface). Don who offered me a place to stay in Regina although I was only a stranger (and a fellow cyclist) and he drove 150km after work just to bring my ipod back which I left at his house (!!). Laura who runs ultra marathons although just barely started training for long distance running, and who also loves soccer and was an amazing companion during those world cup games I finally managed to watch in Winnipeg (and made those miserable rainy days in the city really enjoyable), and there have been others who just opened their lives usually for only couple of minutes while chatting, I think they really are what Canada is made of (except Laura, she is from the US but you get the point). There is always assholes and idiots unfortunately but meeting these people made me realize that you are never alone. And interestingly I also realized that for most of the people (there are always some who can do it) there is no such thing as ultimate freedom. You can go for an adventure, almost any kind but you will always depend on others. For filling up a water bottle, for food, shelter, even if you can get all of these without anybody you still need somebody to talk to (unless you really are the Rambo) somebody to share your experience or just be around, since we are all belong to the same kind and somewhere we are all part of the society which we depend on mutually. 

Amikor elindultam erre az útra azt gondoltam, hogy a célom kizárólag keresztülszelni Kanadát biciklivel. Nos, egészen nem szelem át, inkább "ízlelgetem" de még így is rengeteget tapasztaltam, tanultam már most az eddig letekert 2300km során. Persze azon kívül, hogy Kanada hatalmas. Mert az. És ezt a "hatalmasságot" akartam megtapasztalni, a szabadságot, az állandó hegymenetet BC-ben, a végtelen búzamezôket és égboltot a prérin, a kis gyöngyszemeket amiket az út soran lehet felfedezni. A kis közösségeket, elzárva szinte egymástól, az óriási távolságok miatti érdekes szemléletmódot...és ennek egy jó részét sikerült már eddig is átélnem. Útközben persze rájöttem, hogy nem az Atlanti-Óceánig való eljutás a célom, az csak a keret, a forma amibe az igazi érveket ki lehet önteni. A blogba nagyon sok eseményt, embert nem írtam le akikkel találkoztam, amit megtapasztaltam, apróságokat amik mégis egésszé formálják az utat. Már az elején találkoztam egy 59 éves férfival aki a Sziklás- és a Parti-Hegységet szeli át oda-vissza és egymaga készül Izlandot átszelni gyalog, minden külsô támogatás nélkül, a két montreáli srác, akikkel nem beszéltem sokat de egy ideig egy úton haladtunk, Fernand, a nyugdíjas szintén Montrealból aki tavaly döntötte el, hogy át akarja szelni az országot biciklivel miután látott két biciklist megpakolva cuccokkal az esôben tekerni "boldogan", John, aki a 8 éves német juhászával teszi meg az utat, s a kutya leginkább a bicikli után kötött kis utánfutón pihen, mert már "öreg és kímélni kell", Ottawáig akar eljutni (és el is fog), hogy felhívja a figyelmet a kutyákat ért agresszióra, egy mâsik öregebb pasas aki mindig is meg akarta nézni a Niagara vízesést és elérkezettnek látta az idôt, hogy útra keljen...biciklivel, Jason, aki ugye rákkutatásra gyûjt miközben teker át Kanadán, Don, aki ismeretlenként felajánlott egy szobát Reginában ahol megszállhatok és másnap 150km-t vezetett utánam, csakhogy odaadja az ipodomat amit véletlenül nála hagytam, Laura, aki amellett hogy imádja a focit és tökéletes focinézô társaság volt az alatt a pár meccs alatt amit végre láthattam, ultramaratonokat fut, pedig nem is régen kezdett rá igazán edzeni, de még sorolhatnám azokat, akik csak percekre de bepillantást engedtek az életükbe, habár ismeretlen voltam és ráadásul egy számukra teljesen idegen országból (persze az elején montreálinak hisznek az akcentusom miatt, lehet, hogy ez néha segít). 

Rá kell jönni olyan, hogy végtelen szabadság, nem igazán létezik a legtöbb embernek. Mindig rá vagyunk utalva másokra, hol friss vízért, ételért (még a boltból is ugye meg kell venni valakitôl), szállás miatt, de ha mindezeket mindenkitôl fûggetlenül meg is szerezzük, akkor is kell valaki akivel meg lehet osztani bánatunk, örömünk, hiszen valahol mind ugyanabba a társadalomba tartozunk és mint a téglák egymáshoz illeszkedve összetartják a házat, úgy az egyén is szerves része kell, hogy legyen egy szûkebb-tágabb közösségnek. És annál jobb, ha ezt a közösséget még meg is lehet választani, így az igazán fontos az lesz, hogy kivel és nem feltétlen az, hogy hol. Úgyhogy a célom is elsôsorban hazajutni egyenlôre, aztán jöhet a következô fázis.